Vasárnap mindig lassabban indul a napom. Hosszan húzom az alvás és az ébrenlét közötti vékony fonalat. Tekerem magam köré vastag, meleg takarómat, miközben próbálok visszacsöppenni a filmbe, amit a tudattalanom vetített pár perce a szemeim mögött lévő vászonra. Általában veszett ügy, ha már egyszer kipottyantam onnan, de ezeken a reggeleken hiszem, hogy sikerülhet és még álmodhatok pár percet.
Hallom a nappaliból beszűrődő gyerekzsivajt, de itthon van Apa és ez elég nekem, hogy ameddig csak lehet, elhúzzam az ébredést. Apa ilyenkor a nadrágján kívül hordja az alsónadrágját és lepedőből köpenyt kanyarít a vállaira. Szerintem ő intézi, hogy ilyenkor elhalkul a város.
A villamos is csak oson a síneken. A kávé illata is lassan csalogat. Miskolc csendesen figyeli a lassan ébredőket, miközben a saját Szuperhősöm tartja a frontot a családi harcmezőnkön.
Ezen a napon az Aurora éttermébe is beköltözik a Zen. A teáiról méltán híres Oszi esküszik rá, hogy vasárnap a vendégeink hajlamosak kapkodva reggelizni. A hasuk egészségéért lágy, Zen garden zenét irányít a Spotifyon keresztül az emberek szívébe. Ezáltal valósul meg a falatonkénti harminc rágás, megédesítve a frissen vágott kenyeret. Komótosan eszegetnek, lecsendesülnek.
Ebben a miliőben, a végtelen ideje lesz a miénk. Nemcsak nyugodtan kiálljuk a sorunkat a gofrisütőig, hanem mi magunk sütünk egy párat még annak is, aki nem kér.
A vasárnap nem csupán a hét utolsó napja számomra, hanem egy pillanatnyi lélegzetvétel a hétfővel kezdődő rohanás előtt. Egy Bibliai törvényszerűség.
Egy szusszanásnyi pihenés.
Egy újabb megnyilvánulása a Szerelemnek.