Egy esős péntek délután érkezett Arasz. Ez a pici fakó bárány akárhonnan néztük is, egy kutya volt. A Kutya. Két hete nálunk él. Nagyon úgy tűnik, hogy a következő nagyjából tíz-tizenöt évet marad is.
Vannak emberek, akik kutyásak és vannak, akiket a macskáik tűrnek meg. Volt szerencsém mind a két jószághoz és mondhatom, hogy inkább kutyás vagyok. Szeretem a hűségüket, a önzetlenségüket, hogy igazi társaim tudnak lenni. Nem kérdez, nem ítél, egyszerűen csak szeret.
Vállamra hajtja puha kis buksiját és érzi, amit én…
Teljesen más elképzelésem volt, hogy milyen lesz az az eb, aki a családunkkal osztja majd meg farkcsóválós életét. Aztán a neten egyszer csak megláttam ezt a cuki pofit, benne a fekete okos gombszemekkel és elvesztem.
Pláne, mikor megtudtam, hogy egy mudi mosolyog a képről. Nem puli, nem pumi, nem is nudli. Mudi. 🙂
A legkevésbé ismert magyar juhászkutya, melynek közel olyan cudar a sorsa, mint nemzetünknek.
Rögtön lelki közösséget kezdtem érezni vele. Pár éve az eltűnés szele is meglegyintette ezt a kiváló és intelligens fajtát. A rémhírekkel ellentétben nem neurotikus, mint a magyar társai általában, akik még a lelket is kiugatják belőled. Végtelenül okosak és gyorsan tanulnak. Az idegrendszere pedig állítom, hogy mérföldekkel jobb, mint az enyém. Eddig mindenféle gyöntölést, nyomorgatást és frekvencián túli ordítást tűrt és elfogadott. Megvonta vállait lazán, mondván: ez van.
Persze még kölyök és tanuljuk egymást, de érzem ez egy hosszú barátság kezdete. Együtt öregszünk majd, gyűjtjük a közös kertásós, terelős, kirándulós élményeket.
Bár az Aurora éjszakára nem fogad négylábú állatokat, jó tudni, hogyha kicsit leruccannánk Szoboszlóra a Hotel Atlantis Kutyabarát szálláshelyként szívesen látja majd a mi kis báránykánkat, aki épp itt szuszog most is és melegíti a lábamat.
