Gyerekekkel a Hortobágyon
A napocska így április elején már kellemesen át tud melegíteni. Érzed az erejét és a hidegtől már elválni vágyó lényünk azonnal félredobja a kabátot és pólóban flangálna ebben a meleg érzetben.
Mi is kedvet kaptunk, hogy a szabadban töltsük az időt.
Az Atlantistól fél órányi autóút a Pusztai Állatpark. Mivel csak téli kabátot vittem, kínban voltam, hogy nagyon melegem lesz.
Útközben bőszen magyaráztam a gyerekeknek, hogy “Ni, ott egy gémeskút!” és “Ha véletlenül sűrűn fákat látsz ezen a vidéken, akkor ott víz van átfolyóban”.
Láttuk az éledő madárvilágot, ahogy az ártéri területeken taposták a vizet. Láttunk mezőgazdasági gépeket, ahogy készítették a földet az új élet befogadására. Idilli alföldi képek.
Egy valamit azonban elfelejtettem. Hiába, hegyvidéki lány vagyok és nemcsak szívemben, elmémben is. Ahogy kiszálltunk a kocsiból, megtámadott az orkán erejű szél és miszlikre tépte a napsütésben, lenge ruházatban készült képzetemet. Beletépett a fülembe és nem eresztett.
A baromfiudvar baromi jó volt. A gyöngyös nagyon tetszett, a pulykáról újra meg kellett állapítanom, hogy a tányéromon jobban szeretem látni, mint így élőben.
A mangalicák annyira cukik voltak, mint amennnyire büdik, de élmény volt látni, ahogy ebben a hidegben dagonyáznak a jeges vízben.
A fedett akolba lépve gyapjas lények száz szeme kérdezte, hogy mit keresünk ott. Pár perc múlva már a tenyerünkből ettek. A gyerekek imádták és mi is.
A természet még most kezdett éledni, csalogatta az állatokat éppúgy, mint minket. Együtt örültünk a fény erejének. Mire visszakerültem a kocsiba jégkocka voltam, még másnap is éreztem a fejembe költözött szelet, ahogy a fülemet döngette.
Nem hiába mondják, hogy a tavasz ravasz! Túljárt az eszemen…
