A minap Velencében jártam. Rájöttem, hogy egy várost úgy lehet igazán megismerni, ha két gyerekkel gyalogosan nekivágsz a szűk utcáknak. Az okokról csak annyit, hogy az egyik hányás közeli állapotba ringatódott a vízibuszon két koffer és egy biciklis közé préselődve, a kicsi pedig valamiféle apokalipszist sejtve ordította végig azt a három megállót, mely után kiszenvedtük magunkat a túlzsúfolt hajóról.
Kicsit átverve érzem magam, mert nem úgy volt, hogy a kínaiak nem tudnak izzadni? Konkrétan könyökkel és teljes testtel közelharcot vívtunk, hogy el tudjuk hagyni utastársainkat, akik addigra összeszűkült tekintettel méregettek…
Az első megkönnyebbülést követte a takonylabda árus, a “csak 20 EUR fölött fizethetsz kártyával” fagyis, a hemzsegő embertömeg, ami kb 40 fokban párolgott.
A Szent Márk térig egyszer kellett pelust cserélni, melyet egy sikátorban hajtottunk végre. Forma1-es kerékcsere gyorsaságával történt mindez, mert hisszük, hogy minél kevesebben látják, annál valószínűtlenebb, hogy megtörtént.
A téren nézve a tűző napon repkedő galambokat nem egy boldogan utánuk szaladgáló gyermek víziója kápráztatott, hanem a szomjúság és a kimerültség. Előjött denevér énem. Nincs az az Isten, hogy kimenjek a fényre! Hátra arc, vissza a kocsihoz. Igenám, de hajó kilőve, szóval gyalog, nincs az olyan messze! ( De-de, nagyon messze….)
Így hát felkerekedtünk, kézenfogva, hogy be ne szippantson az embervákuum és tűnjünk el örökre…Idilli jelenet….is lehetne, ha nem csöppent volna egy újabb szösszenet a kicsi pelusába. Na, már most…
A szemét publikus elhelyezése okoz egy kis gondot Venencében. Egy árva kuka sincs. Tehát marad az a verzió, amikor szégyenlősen söpröd le oldalt végigvezetve a csípődnél a koszos szalvétát, zsepit, hulladékot, mintha csak elejtenéd és csücsöríted a szád ó-ra.
Ezt viszont a durván műsoros pelussal ugye nem lehet megtenni…Fortuna mellénk szegődött, mert találtunk egy szeméthegyet és mellette egy nyilvános mosdót, ahol rövidre zártunk a második cserét. Persze Velence nem csupán erről szólt. Bár nagyjából.
A gyalogosan megtett pár kilométer csupán lázas emlékként maradt meg. Egy hátizsákos Hunk által cipelt kisemberről, aki végigkiabálta az összes utcát és templomot, egy sírós, kipirult arcú kislányról, aki majd összeesett, percenként előadva a Nagyhalál című díjnyertes előadást és emlékszem, hogy fáj a lábam. De felsejlenek színes ajtók, csókra csábító aprócska kapumélyedések, legyezők, kendők, elrejtett templomok, golgotavirág…
Ez a bejegyzés nem kifejezetten kapcsolódik a hotelhez, csupán annyiban, hogy miután hazaértünk megérezve a hazai ízek hiányát, kirobogtunk az Aurora-ba és újra rá kellett jönnöm, hogy mennyire jól tud esni egy tányér meleg tyúkhúsleves!
