Az extrémitás az életemben egyetlen téren jelenik meg. Amikor csoki fagyi helyett sztracsatellát kérek. A vidámparkban horgászni szeretek, a játszótéren homokozni.
Egyik nagy feladatom az életben megérteni a mosoly útját azoknak az arcára, akik a kalapács nevű förmedvényen sikoltoznak.
Egyszer kipróbáltam isten látja lelkem. Genetikai szinten kódolva volt az eredmény.
Erika néném hasonló génekkel, magasabb bevállaló készséggel dobta be magát a faluban évente egyszer, májusban arra járó, fehér láncos hinta egyik vallatójába.
Pár kör után a boldogan, szép ruhában nézelődők megtapasztalhatták, milyen amikor sugárban szórnak meg félig feldolgozásra került vasárnapi húslevessel, aprólékkal, kaláccsal.
A mai könyvemmel egy képzeletbeli parkba viszlek, ahol a hullámvasútra ülhetsz fel.
Ozsgyáni Mihály: A fátylam kicsit oldalra libbent.
Csodálatos humorral visz a magasba, könnyű lélekkel enged szállni, hogy a következő kanyarban a mélybe rántson. Nem tudsz és nem is akarsz kiszállni, mert a szívednél kötöttek be az ülésbe.
A hajam égnek állt, az arcom egyik felére nyál száradt a mosolytól, a másikra könny a sírástól.
A családon belüli erőszak egy gyermek szemén keresztül látva. Zárt ajtókon belüli horror, melyben élni, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna.
Tökéletesen éreztem minden pofont, ami elcsattant. Emlékszem a folyton szétnyíló Sport papucs tépőzárjára. A zsírban sercegő csirkeszárny szagára. A nejlon otthonka virágos mintájára.
Hogy is mondjam? Szerelem nekem ez a könyv.
