Egyszer már megtanultam felállni és járni rendesen, de valahol ez tini koromban szabotálva lett. Ferde szemű kis repülősök csapódtak az önbizalmam papír anyahajóinak Pearl Harbornál.
A testem változásait felfogni alig képes, állandóan lázongó egóm annyira frusztráltá vált, hogy a gerincemből egy hatalmas kérdőjel alakult és került minden olyan mondat végére, ahol eddig pont volt.
Jöttek a csodálatos szerda délutánok, amikor is a parkon átvágva csatlakoztam a szürke épületben sorakozó teve hátú gyerekekhez.
Lógtam bordásfalról, kúsztam padok alatt és nyújtottam három éve kintfelejtett medvecukor merevségű testemet az ég felé és könyörögtem az ott élőkhöz, hogy legyen ennek vége.
Cserébe kaptam még fehér színű pisztolytartót, ami irgalmat nem ismerve feszítette úgy hátra a vállaim a gyomromon keresztül, hogy az előző napi vajas kifli visszajött pacsizni.
Egyből reflux.
Bónuszként, hogy otthon is meg legyen az érzés, fejemen könyvekkel menetelhettem, valamint a lábujjaimmal szedhettem ceruzákat.
Aztán jöttek azok az évek, amikor nem érdekelt a hanyag tartás. Egyszerűen nem fájt eléggé.
Aztán jöttek a gyerekek és megettek, megcsavartak és kiköptek.
Már nem volt elég, hogy ügyesen tudom szedni lábujjal a papírgalacsint.
A testem az elmúlt három éve tanulja újra hogyan kell állni, járni úgy, hogy ne látszódjon az evolúció fejlődése a hátamon.
A fejem nem keresi már az utat húsz centivel a törzsem előtt és az ebédnél sem az én tarkómra teszik a leveses tálat, hogy onnan szedjenek.
Ma három éve boldogítom magam a jógával és csak egyet mondhatok:
Gyertek csak gyertek hajlott hátú testvéreim!
