Megérkeztünk Bécsbe, egy kis osztrák kulipintyóba, melyet az 1910-es évek elején építettek az állatkert szomszédságában. Meseszép épület, zöld zsalugáterekkel és dúsan omló piros muskátlikkal. A díszítés osztrákos, a falambérián faragott havasi gyopár.
A hímzett terítőbe öltöztetett asztalok körül párnázott faszékek. Így nyáron is csodás, elképzelem milyen lehet télen, meleg teával, vagy kakaóval a kezemben. Szinte látom magunkat, ahogy copfba font hajjal ugrálunk a dombokon a Muzsika hangjaira. Száll a hangunk a hegyek között nyakon ütve a teheneket, mely után már ők is az Edelweisst éneklik.
Minden annyira hmmm….de aztán a jön a fekete leves, mert a reggeli bűn rossz. Mint mindig, mikor Ausztriában vagyok. A Google képek között egy mosolygós lányka rogyadozó asztal mellett kínálja a szállodában fellelhető reggeli bőségasztalt.
Hova lett a lány a képről? És a kaja? Csekély német nyelvtudásom azonban nem elegendő ilyen kérdésekhez. Inkább kullogva keresem, mit tehetek az életben maradásunkért.
Az életlen késsel próbálok a dumóból egy gyermeknek elegendő méretet vágni. A poharak rendkívüli módon formatervezettek, viszont kb egy deci nem fér el bennük mély szomorúságomra. Reggel általában fél literrel kezdek, de a kancsóból azért mégsem ihatok.
A melegítő tálca nyomokban tojást tartalmaz. Alakra croissant, szagra háromnapos elpusztul valami van még a terítéken. A kakaóról csak álmodhatok tovább, de tea az van.
Bécs a világ legélhetőbb városa. El is hiszem, hiszen ilyen teljesítményre is roppant büszkék. Mintha minden osztráknak lenne egy személyes Szabó Pétere, aki elfojtja bennük a csíráját is a gondolatnak, hogy esetleg valamit rosszul csinálnak.
Utunk Villachban folytatódott, de sajnos a helyzet egy sonkányit sem javult. De nem adom fel! Szeretem Ausztriát. Hiszek a mosolygó lányban és a bőségasztalban. Egyszer csak meglelem!
