Hatan vágtunk neki az önkifejezés eme útjának.
Hogy önkifejezés-e valóban a segítővel és instrukciókkal ellátott képalkotás? Mindenki maga döntsön a kérdésben, de tapasztalatom szerint bármit is készít az ember, abban valahol, mégha csak egy csipetnyi formában is, de megjelenik a lelke. Édesanyám húslevesében, vagy Mamám hájas tésztájában is meglelem.
Már akkor elhittem magamról, hogy festő vagyok, mikor beléptem a terembe. Állványok tartottak hófehér vásznakat a leendő alkotást kérve.
Mikor a színek pacalovaival díszített kötény a nyakamba került William Turnerré váltam. Tudtam, hogy itt bizony A Téméraire hadihajó utolsó útjánál alább nem adhatom.
A Téméraire hadihajó utolsó útja a Temzén napnyugtakor
Palettára nyomott színcsókok buzdítottak munkára. Röppent a sörte, rótta az utakat a végtelen fehérségben. Az alkotás vágya minden porcikában ott lakozik és egyetlen célja, hogy életre keltsen. Körbenézve győződtem meg eme igazságról. A teremtés élményétől mámoros arcok forgatták az ecseteket. A szemekben a gyermek nézett a világra.
Ott volt mellettem Monet, Velasquez, Szinyei Merse Pál.
Abban a két órában mesterekké váltunk, bábákká, szülőkké. Robbantak a csillagok aranyból, nőtt a fű zöldből, bordóból virágszirmok nyíltak.
És már ott is volt. Buddha. Arcában a saját mosolyunk ragyogott vissza. És igen, nem volt két egyforma, mindegyiken érezhető volt a készítő személyisége.
Remélem legközelebb találkozunk, mert hamarosan az Atlantisban és az Auroraban is felsorakoznak a fehér vásznak! Várják, hogy életet fessenek rájuk…
